1. rész Beacon Hill -ben

Sziasztook! Meghoztam az első részt, remélem tetszeni fog. Ebben a bejegyzésben inkább csak a bevezetését láthatjátok a történetnek. Előre szólok, nem mindig Teen Wolf ff. lesz. Körül-belül 10 részenként lesz "változás", de ezt nem tudom megígérni, attól függ, hogy hogyan jön ki a lépés. Jó olvasást! xxx. Lydia 

Hajnal négy óra van. Ma is két óra a alvással kell túlélnem a sulit. Egyszerűen nem tehetek róla. A sorozatok világa sokkal érdekesebb, mint a szemhéjam belseje. Azért valljuk be, igazam van. Most, mármint két perce még a Teen Wolf legsötétebb bugyraiban zarándokoltam, de így is csak a bűntudat vezérelt az ágyam felé... Pedig olyan szívesen néztem volna tovább. Még így is csak a 3. évadnál tartok...

***

Reggel szokásosan a telefonom ébresztett, és én szokásosan kinyomtam. 5 másodperc, és újra csörög. 5...,4...,3...,2...,1..,0... Majd hirtelen nem a telefonom szólalt meg, hanem valami erősen belebökött az oldalamba. Aú! - Hé! Izé! Kelj fel! - mondta egy nagyon ismerős hang.

- Na de Derek! Nem illik így megszólítani valakit... Vagy valamit. - mondta… Várjunk csak. Ki ez?! Annyira ismerős a hangja, mégsem tudom hova tenni.

- Jó, értettem! Akkor nem bökdösöm. Él még egyáltalán? - kérdezte az első hang. Valószínűleg ő bökött meg.

Kótyagosan kinyitottam a szemem, és felültem, majd a szalmaszőke hajam  megpróbáltam lelapítani, mert gondolom úgy néztem ki, mint akit az erdőből szedtek ki, egy bokorba ragadva. Majd körbepillantottam. Egy orvosi ágyon feküdtem, és egy lámpa volt a fejemnek döntve, ami, nem mellesleg, kiégette a retinámat. Engem egy gusztustalan piszkos lepedővel takartak be, ami valljuk be nem volt a legjobb ötlet. Az egész szoba gusztustalanul piszkos egykor fehér, most már inkább szürke csempével volt kirakva, köztük fuga helyett hangya csordák izegtek, mozogtak. Feljebb pillantottam, ahol megláttam az eddig beszélő két férfit. Mind a ketten a falhoz voltak simulva, már-már remegve várták, hogy mi lesz. Derek, és Peter Hale volt a két "bátor" farkas. Ők azok, akik megijedtek egy csapzott 16 éves lánytól. Azért ennyire nem nézhetek ki szörnyen.

- Hali! - mosolyogtam rájuk, hiszen azért jó lenne jó benyomást kelteni, még akkor is, ha ez csak egy álom. - Nem foglak megenni titeket. - sokkal inkább ti fogtok engem elevenen felfalni. Tettem hozzá magamban.

 - Hali! - intett vissza ugyan úgy Peter. - Te ki vagy? - kérdezte.

- Kelemen Borbála, 16 éves, középiskolás lány, Kazincbarcikából. Ennyi elég? - hadartam el gyorsan.

 - Akkor pontosabban kérdezek. - kezdte Peter, de Derek félbeszakította. - Hogy a halálba kerültél ide? - kérdezte Derek indulatosan, nem mellesleg teljesen belemászva az arcomba. Két kék szemében láttam az idegességet visszatükröződni. Jó tudni, hogy nem csak én vagyok betojva.

- Figyelj Derek, nekem fogalmam sincs arról, hogy hogyan is kerültem ide, de...- kezdtem a szabadkozást, de Derek a szavamba vágott.

- Honnan tudod a nevem? - kérdezte.

- Az én világomban, - pontosabban a normális világban - ti egy sorozat szereplői vagytok, aminek a címe Teen Wolf. - válaszoltam, szerintem tök jogosan.

- Akkor azt is tudod, hogy én ki vagyok? - kérdezte Peter.

- Persze! Peter Hale, Derek nagybácsija, egy tűzvészben majdnem meghaltál, de végül sikerült felépülnöd, utána meg akartad ölni Scott-ékat, de végül ők öltek meg téged, utána pedig Lydia segítségével itt vagy. - mondtam vigyorogva

- Honnan tudod mind ezt? - kérdezte immáron Derek

- Mondom! - a sorozatotok mániása vagyok. - Azt is tudom, hogy van valami kanima is.

- Mi?! - akadtak ki egyszerre - honnan tudsz a kanimáról? Ohh... Értem már... És... Most mit tegyünk? - kérdezte Derek már nem tőlem, hanem inkább Petertől az utolsó kérdést.

- Őszintén? Elképzelésem sincs. - válaszolta Peter.

- Király... Akkor most itt ragadtam? - kérdeztem legörbülő szájjal.

- Egyelőre igen, de minél hamarabb megpróbálunk visszajuttatni a „te világodba”.

- Amúgy hol vagyok? – kérdezte, már előre félve.

- Egy elhagyatott házban, az erdő közepén. – válaszolta Derek

- Abban amiben régebben éltél? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. A sorozatból az az egyik legjobb helyszín. Félelmetes, sőt hátborzongató. Pont ezért tetszik annyira.

- Nem, ez egy másik. – válaszolta ismételten Derek.

- Figyelj Bori! Segítened kell… Tudod-e, hogy ki a kanima? – kérdezte Peter.

- Igen. – válaszoltam titkolózva.

- És elmondod? – kérdezte Derek. Láttam, hogy állkapcsa megfeszül, a nyakán kidagadtak az erek, és egy lépéssel közelebb jött. Nagyon meg akarta ölni.

- Hazajuttatok? – feleltem kérdéssel a kérdésre.

- Mi kérdeztünk előbb! – mondta Derek, és láttam rajta, hogy tényleg szét akarja tépni.

- Mit kapok cserébe? – kérdeztem ismét.

- Hazajuttatunk? – mondta Peter felhúzott szemöldökkel.

- Nem akarom hogy megöld… Ő a kedvenc szereplőm. – mondta legörbített szájjal. Jackson az egyik leghelyesebb az egész sorozatban.

- Csak annyit mondj, Lydia az? – kérdezte Peter látszólag nyugodtan, de túl jó emberismerő vagyok. Ugyan úgy kidagadtak a nyakán az erek, mint Dereknek.

- Nem. – válaszoltam az érzéseimet a lehető legjobban elrejtve. Lydia más. Neki még nincs itt az ideje.

- Akkor ki? – ordította nekem Derek, és láttam rajta, hogy vagy elmondom, vagy megkínoz. Megölni nem ölt volna, túl értékes információim voltak a számára.

- Csere – bere? – kérdeztem vigyorogva. – én adok egy fontos infót, és te is adsz cserébe valamit. – mondtam gúnyos vigyorral az arcomon.

- Na ide figyelj, te kis csitri! Azt hiszed sakkban tudsz tartani? Hidd el, úgy megkínozlak, hogy azért könyörögsz majd, inkább öljelek meg.

- De akkor nem kapnád meg azokat a szaftos infókat. – mondtam tágra nyílt „kutyus” szemekkel.

- A faszom! – kiáltotta Derek, és kiviharzott az ajtón. Ketten maradtunk a szobában Peter-rel. Én egyáltalán nem féltem tőle, de ez fordítva nem volt elmondható. Rettegett tőlem. Nem tudta ki, vagy esetleg mi vagyok. Majd hirtelen megszólalt.

- Mit akarsz cserébe azért, hogy elmond ki a kanima? – kérdezte teljesen reményt veszítetten.

- Egyáltalán nem nagy dolog, csak Derek fújta fel. – kezdtem a mondandómat.

- Mi lenne az a nem nagy dolog? – kérdezte Peter mosolyogva.

- Egy dedikált póló. – mondtam, mire Peter elröhögte magát.

- Ennyi? – kérdezte, ugyanis nem hitte el, hogy engem csak egy hülye dedikált pólóval meg lehet vásárolni. Pedig de.

- Igen, de nem akármilyennel. Rá kell írnotok neveket, amiket én fogok majd nektek mondani, utána pedig a saját aláírásotokat is kérem.

- Rendben. Ki aláírásait kéred? – kérdezte Peter, én meg elmosolyodtam.

- Scott, Stiles, Jackson, Lydia, Allison, Derek, Te, Stilinski seriff, Chris Argent, és Danny. Ennyi lenne. – mondtam, és elröhögtem magam Peter arckifejezését látván. Naná, hogy nem akar a farkas vadászhoz menni egy nyamvadt aláírásért.

- Chris aláírása is kell? – kérdezte félve.

- nincs aláírás, nincs válasz. – válaszoltam neki. Elképesztően szeretnék már ezer éve egy ilyen pólót.

- Jó! Holnap meglátogatjuk őket. – válaszolta Peter kelletlenül.

- De, előtte veszünk egy pólót, meg póló filcet. – tettem hozzá izgatottan.

- Igen is, királylány. – mondta Peter – Gyerek, megmutatom, hogy hol fogsz aludni! – intett, hogy kövessem, majd felmentünk egy lépcsőn, majd még egyen. Mikor felértünk egy kis folyosóval találtuk szembe magunkat. A folyosó végén volt egy ajtó, ahova bevezetett Peter. A szoba tetőtéri volt, és elég pici. Csak egy ágy volt benne, meg egy gardrób. A falai fából voltak, a szőnyeget valami szöszös harminc éve még vörös, most már inkább szürke szőnyeg szerűséggel vonták be. – Megfelel? – kérdezte Peter. – Ez a szoba nem a nagyságáról híres, de ez az egy üres volt.
- Persze, jó lesz. Köszönöm! Még talán annyi, hogy tudnál nekem felhozni egy pohár vizet? – kérdeztem Petertől.

- Persze, mindjárt jövök! – válaszolta, és öt perccel később már hozta is a vizet. Odaadta a poharat, majd Jó éjszakát kívánt, és kivonult a szobából.

Befeküdtem az ágyba, és jól betakaróztam, mikor egyszer csak reccsent az ablak, majd apró szilánkokra tört, és valami beugrott a szobába.