7. rész A Hol vagyok?

Sziasztok! Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog. Ha igen, akkor kérlek hagyjatok magatok után nyomot. Xxx. Lydia

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Olvastam le a feliratot az ajtó fölött csüngő hologramos kivetítőről, majd követtem a fehér köpenyes nőt, akiről kiderült, hogy ő adta az utasításokat abban a gömbben, úgyhogy annyira nem kedvelem.

-          Hova megyünk? – kérdeztem kicsit félve

-          Egy helyre! – válaszolta kimérten, de láttam a vigyort az arcán

-          Ez is humorbogyót reggelizett? – morogtam az orrom alatt, úgy hogy én is alig hallottam

-          Hallom ám! – mordult rám, majd sietősebbre vette a tempót

Végigmentünk egy hosszú folyosón, és bementünk egy szobába, ahol minden féle műszerek vettek körül. Ha jobban megnéztem, akkor láthattam, hogy egy kör platform körül vannak számítógépes asztalok, rajtuk a bonyolult gépek. Semmi más nem volt a szobába, csak egy lámpa, ugyanis az ablakok hiánya miatt nagyon elszigeteltnek tűnt ez az egész. Hol vagyok? Tettem fel magamnak nem utoljára ezt a kérdést.

-          Állj be ebbe! – mordult rám a nő, és a kerek platformra mutatott. Én egyből elkezdtem volna tiltakozni, de a lábam magától elindult. Mi a fene? – Most pedig ugorj ötöt, majd csinálj tíz négyütemű fekvőtámaszt, majd szaladj egyhelyben tizenöt percig, majd guggolj harmincat. – mondta, nekem pedig tátva maradt a szám.

-          Hogy mit? – kérdeztem vissza

-          Ne kérdezősködj, csak csináld! – ordított rám, és láttam, hogy kezd lilulni a feje, a homlokán pedig kidagadnak az erek

-          Jó, de mivel kezdjem? – fordultam újra hozzá

-          U-gorj ö-töt! Világos? – morogta

-          Mint a nap! – tetettem a boldogságot

-          Akkor hajrá! – mondta, és elindított egy stoppert

Összesen huszonhat perc, kilencvenhat másodperc lett. Szerintem nem rossz, pláne, hogy abból húsz perc csak futás.

-          Na jól van szöszi, nem rossz átlag. Most menj ki a szobából, és a szemben levő ajtón menj be, és maradj ott, oda nem megyek érted! – hörögte ijesztő hangon. Vajon honnan jönnek az ilyenek neki?

Mikor beléptem azon az ajtón, ahova küldött sokkal jobb lett a hangulatom, ugyanis emberibb körülmények közé érkeztem. A lábam alatt szőnyegek voltak, azokon kanapék, volt egy tévé is, és voltak ablakok, plusz még volt a tetőn is ablak, úgyhogy tökéletesen láttam a csillagos éjszakát.

Hirtelen felugrott valaki a fotelből, akit eddig nem is láttam, majd elém kocogott. Barna áll alá érő göndör haja hintázott miközben futott, barna szeme pedig felcsillant, mikor meglátott engem.

-          Szia! A nevem Nagy Ági! Te ki vagy? – kérdezte mosolyogva

-          Hali! Szegedi Bori vagyok. Hol vagyunk? – kérdeztem, és körbemutattam

-          Ez a főhadiszállás, innen küldenek majd ki az akciókra, a folyosó másik végén vannak a teleportok, azzal szemben a holo-kaja automata, mellette a Leaderek irodája. – magyarázta, én pedig próbáltam befogadni a sok-sok-sok-sok-sok infót –Ez az első napod igaz? – kérdezte már majdnem nevetve, én pedig bólintottam – Látszik az elveszett szemeden. Brunella mindjárt jön érted, csak analizálja az adataid. Mennyi idő alatt teljesítetted?

-          Huszonhat perc, kilencvenhat másodperc. – válaszoltam mosolyogva

-          Azta paszta! Ez az eddigi legjobb eredmény! Ügyes vagy! – dicsért meg

-          Csak kéziztem régebben. – mondtam szerényen. Csak mázlim volt

-          Az mi, - kérdezte elkerekedett szemekkel

-          Az egy sport, amit két csapat játszik. Ilyen labdajáték. – válaszoltam gyorsan

-          Hé szöszmók! Gyere vissza – ordította be ha jól hallottam a nevét, akkor Brunella

Új rész! (Ideje volt már)

Sziasztok! Ez sem lett egy hosszú rész, valószínűleg mostantól ilyen hosszúságúakat fogok nektek hozni, remélem nem baj. jó olvasást
Xxx. Lydia

-          Isaac! Isaac!+ - kiabálom a semminek – Ne szórakozz már! – dorgálom meg, de azt se tudom, hol van

Senki sem válaszol, engem pedig fokozatosan nyel el a köd.

-          Ne aggódj, minden rendben lesz! – mondta egy kísérteties hang

Majd bevillantak képek. Egy üres, steril szoba, egy kislány amint az ágyon ül, és valami fém vacak van a fején, és hirtelen az a fém vacak elkezd világítani, és szirénázni. Befut három férfi, az egyiknél egy kés van. Beleszúrja a kislányba, akinek a kisteste hátrazuhan, rá az ágyra. A férfi, aki leszúrta őrülten vigyorgott, míg a két társa a vállát lehorgasztotta, és a földet pásztázta. Majd hirtelen szembefordult velem a gyilkos. Fekete CSI szemüveg volt rajta, de még a napszemüveg alatt is látszott az, az égésnyom, ami a fél arcát betakarta. Letakart szeme ellenére is rájöttem, hogy engem vizslat. Vajon azt mérlegeli, hogy megöljön-e? Hirtelen meglódul felém, én pedig teljesen ledermedve állok ott, a fehér virágos térdig érő hálóingemben, a kezemben pedig a kispárnámat szorongatom. Hirtelen, óriási fájdalmat érzek mindkét talpamban.  Kínomban felüvöltök, mire a sebhelyes arcú fazon riadtan megáll. Egy őrültet senki sem próbálna megállítani. Elkezdek ugrálni, de a maró érzés nem csillapodik. A férfi két csatlósa hirtelen a hátam mögött teremtek, az egyik befogta a számat, a másik pedig felkapta mindkét lábam, így a két férfi közt lógtam. Aki a lábaimnál fogva emelt fel, elkezdte a talpamon a sarokcsontom tapperolni, amitől én megint megpróbáltam felordítani. Egy pillanatra viszont elmúlt ez a kegyetlen érzés, de újra fellángolt, nekem pedig ellepték a könnyek a szemem, és megharaptam annak az embernek a kezét, aki befogta a számat. Ő ijedtébe elengedett, és a másik férfi sem tétovázott, én felugrottam elkezdtem szaladni, hidegen hagyva azt, hogy a talpam bármelyik pillanatban leválhat a többi testrészemtől. Miután megálltam egy pillanatra, hogy kifújjam magam, egy sötét sikátorban találtam magam. Berogyasztott térdeimen próbáltam támaszkodni, de a kezem annyira remegett, hogy erre esélyem sem lett volna.  Hirtelen három alak fordult be a sikátorba, én pedig egy hatalmas, bűzölgő kuka mögé rejtőztem. A sebhelyes a nevemet kezdte kiabálni. Vajon honnan tudta? Akkor, attól a mennyiségű adrenalin lökettől erre nem is gondoltam. Csak arra, hogy mindjárt itt a vég. Igazam volt valamilyen szinten. Egy ajtó becsukódott előttem, de egy kinyílt, én pedig mit sem sejtve besétáltam a nyitott ajtón, hidegen hagyva azt a tényt, miszerint a ’normális élet’ ajtaja becsukódott előttem.  Ebben a pillanatban ez senkit sem érdekelt volna.  Senki sem foglalkozott a következményekkel.

Én nem is tudtam a következményeket.

Hirtelen kipattant a szemem, és egy fehér plafon bámult vissza rám. Megpróbáltam beletúrni a hajamba, de félúton megállt a kezem. Egy erős rántás érte a csuklómat, és mikor kicsit feljebb emeltem a fejem, láttam, hogy a zsinór, amivel le lett kötve a kezem keményen belemélyed a húsomba. Megpróbáltam a másik kezemet is felemelni, de az is megállt félúton.

-          What the Hell? – morogtam az orrom alatt, és megpróbáltam leszedni a kezemről ezt a szörnyű kötelet

-          Nyugodj már le! Mindjárt leszedem a kezedről a védőzsinórt. Szorítsd össze a fogaid, és lazíts! – mondta hirtelen egy hang a hangszóróból, amitől én eléggé megrökönyödtem, de úgy tettem, ahogy azt mondták. Fogak összeszorít, és tűr

-          Máris jobb így nem? – kezdett cukkolni a hang

-          Nagyon vicces. – morogtam

-          Hallak ám te kis semmirekellő! – dorgált meg a hang – és most már fogd be a szád, különben baj lesz! Elküldelek a *Srutts-ba! – fenyegetett meg, amit valószínűleg komolyan is vettem volna, de akkor még azt sem tudtam hol vagyok, nemhogy azt, hogy mi az a Scrutt-s

*Scrutts = ejtsd: Szkrácc

Az utazó/2

- Majd elmondom! - mondta Isaac
- Apa! Ugye, hogy megkértelek arra, hogy ne szólítsd így! - torkolta le Allison az édesapját
- Na ide figyelj kishölgy! Nem beszélhetsz így velem! - vágott vissza a seriff.
Isaac-kel csak néztük, hogy mi történik, közben pedig lassan odasétáltam hozzá, mire a vérfarkasfiú a vállamra ejtette a kezét. Mondanom sem kell, kétszer olyan gyorsan vert a szívem, és alig mertem levegőt venni.
Teltek a percek, és mi még mindig ott álltunk, és figyeltük a bálhézó apát, és lányát. Hirtelen a lépcső felől megszólalt Peter. Észre sem vettem eddig.
- Ez mit keres itt? - kérdezte, én pedig láttam a szemén, hogy nem sok kell ahhoz, hogy átalakuljon.
- Nyugi! Nem éri meg, hogy rájöjjön!- mondtam titokzatosan, hogy csak mi hárman értsük, hogy mit mondok. Mármint én, Peter, és Isaac
Peter már majdnem teljesen átalakult, miközben én és Isaac próbáltuk nyugtatni eredménytelenül.
Mikor már csak másodpercek kérdése volt, hogy felfedje magát, akkor felgyorsultak az események. Isaac közelebb húzott magához, és nagyon erősen magához szorított. Utána ablakcsörömpölés ütötte meg a fülünket, és megjelent Derek.
- Héj, héj! Öreg! Nyugi van! - kezdte csitítani, majd Peter egyből megnyugodott. Bezzeg rá elsőre hallgatott, mi meg Isaac-kel vagy negyed órája győzködjük. A nagy "nyugtassuk meg Petert, különben baj lesz" projekttel annyira el voltunk foglalva, hogy észre sem vettük, hogy Argenték leléptek.
***
Isaac lehuppant a nappaliba, a barna bőrfotelbe, aminek az ülőrészét birka gyapjúval fedtük le, és a másik fotelbe invitált, hogy üljek le elé.
- még mindig tudni szeretnéd, hogy mi az az utazó? - kérdezte, miközben a kandalló lángnyelvei  árnyékként vetődtek sármos arcára
- Persze! Vágtam rá egyből, és kiegyenesedtem üldtömben
- Nem tudok mindent az utazókról, de azt igen, hogy van egy nagy utazó csoport, abban benne van az összes személy, aki mindenfele teleportál. Két alcsoport van. A valósak, és a fiktívek. A valósak csak a föld rendes országaiba utaznak, míg a fiktívek pedig különböző dimenziókba utaznak. Mint a Gyűrűk ura, vagy a Harry Potter. Körülbelül ennyit tudok róluk, és valószínűleg te is közéjük tartozol. - mondta Isaac, majd hirtelen mindent egy fehér köd vont be, és Isaac arca elmosódott, majd mindent elnyelt ez a fehér köd
Tudom, hogy nagyon rövid lett, de itt ülök a dokim rendelőjében, két ici-pici édes visítógép mellett, úgyhohy kicsit besokaltam, remélem nem baj. Xxx. Lydia

5. rész Az utazó

Sziasztok! Meghoztam az új részt, remélem, hogy tetszeni fog! Ha tettszett, vagy épp kritikát írnál róla, kérlek írj kommentet! Nagyon köszönöm!xxx. Lydia

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

-          Mi a terv? – kérdeztem kíváncsian

-          Az, hogy Peter megmutatja, hogy hol fogsz lakni, amíg vissza nem juttatunk a világodba, aztán pedig leülsz a seggedre, és várod, hogy történjen valami. – mondta Derek picit agresszívan. Lehet, hogy az idegeire mentem

-          Jó, megértettem apuci… - válaszoltam neki tettetett unalommal

-          Na gyere Bori, megmutatom a szobád, aztán veszünk festéket is. – mondta Peter izgatottan. Szerintem ő jobban izgult mint én

-          Oké! – lelkesedtem be én is

Peter beindította Derek kocsiját, én pedig behuppantam az anyósülésre, majd gázt adott, a motor pedig felhörgött, és az autó megiramodott. Mihelyst elhagytuk a még mindig az erdőben álldogáló többieket, Peter megnyomott egy gombot, ezáltal pedig a tető szépen lassan hátracsúszott, én pedig az ülésre térdeltem, a napszemüveget az orromra toltam, és hagytam, hogy a csintalan menetszél táncot lejtsen a hajszálaimmal, és kiabáltam a rádióból szóló dalnak a szövegét, miközben a suhanó tájat pásztáztam a szemeimmel.

A kocsi lassan begurult a parkolóba, én pedig visszahelyeztem a lábaimat a jármű padlójára. Mikor a kocsi megállt, gyorsan kipattantunk Peterrel, és bementünk a boltba, ahol megálltunk egy büfénél, és vettünk két hideg kólát. A felét már megittuk az italunknak, mikor Peter hirtelen megszólal.

- Na, gyere! Vegyünk festéket! – mondta, és elindult a festékek részlegéhez, én pedig loholtam utána a nagy tömegben, ami nem volt olyan egyszerű, tekintettel arra, hogy százhetven centiméter magas vagyok, és hetven kiló.

Több mint egy órát töltöttünk el azzal, hogy a leendő szobámba dekorációs elemeket vegyünk, és mit ne mondjak, nagyon vicces volt, ugyanis Peter nem értette, hogy miért nem szeretnék hupi lila, és babarózsaszín szobafalat. Mikor már összeválogattunk minden felesleges dekorációt, visszaültünk a kocsiba, és Peter elhajtott egy eldugott területre, ahova még a legelvetemültebbek sem mernek belépni. Egy sötét erdő közepén találtam magam hirtelen, és előttem egy faház állt. Nem nézett ki rosszul, és szerencsére nem Derek háza volt. Nem szívesen éltem volna ott, ahol gyilkoltak. Nem is keveset! Peter bevezetett a házba, ami annak ellenére, hogy kívülről szörnyen festett, belülről egy nagyon szép családi háznak tűnt. Ahogy beléptél a bejárati ajtón, a nappali fogadott, attól jobbra pedig egy amerikai konyha. A nappali egyik sarkában volt egy csigalépcső, amin ha felmentél egy folyosóval találtad szembe magad. A folyosóról három ajtó nyílt. Két hálószoba, és egy fürdőszoba. Peter bevezetett az egyik hálóba, amit az enyémnek nevezett ki a két farkasember. Mit ne mondjak, jó ötlet volt a dekorációvásárlás. Én még ácsorogtam a szobámban, majd észrevettem, egy üvegajtót, ami egy erkélyre vezetett ki. Nekem nem is kellett több, kimentem a teraszra, és lehuppantam egy ott elhelyezett nyugágyra. Hirtelen csörömpölést hallottam, és mire feltápászkodtam, már Peter fel is hozta a festékeket, és a kezembe nyomott egy ecsetet, és elkezdtünk festeni.

Már az egyik falat félig kifestettük, mikor kopogtak, én pedig leszáguldottam a csigalépcsőn, hogy ajtót nyissak.

Kifulladva nyomtam le a kilincset, és mikor rájöttem, hogy kifele nyílik az ajtó, majdnem orra estem. Az volt csak a szerencsém, hogy két erős kéz gyorsan elkapott zuhanás közben. Mikor sikerült lábra állnom, a fejemet felemeltem, és három személyt pillantottam meg előttem. Baloldalon volt Isaac, gondolom ő kapott el, hogy ne essek el, mellette Allison, a lány mellett pedig Allison apja, Chris Argent. Szóval mégis lesz pólóm. Pedig én viccből mondtam!

-          Sziasztok! – köszöntem a két tinédzsernek, majd gyors hozzátettem – Jó napot Seriff! Gyertek, beljebb! – invitáltam be a három vendéget.

-          Szia Bori! – köszönt Isaac, majd elmosolyodott

-          Bori vagyok! – nyújtottam a  kezem Allison felé

"Köszönt Isaac, majd elmosolyodott"

-          Szia Bori! Allison vagyok! – mondta mosolyogva.

-          Milyen furcsa, hogy még mindig élsz! – tettem hozzá magamban

-          Bori vagyok! – ismételtem meg a bemutatkozást, de a kezem már Chris kezét szorongatta.

-          Khm.. Honnan tudod, hogy én vagyok a seriff? – morogta Chris

-          Ő is örül neked Bori! – fordította le Isaac, amin elmosolyodtam

-          Apa! Meséltem már neked róla! Ő egy utazó! – torkolta le Allison az édesapját

-          Mit jelent az, hogy utazó? – fordultam Isaac-hez

-          Hosszú. Majd elmagyarázom. – mondta aggodalmasan

4. rész a felmentősereg, és a nem várt személy

Sziasztok Cukorborsóók! Itt az új rész, ahol megismerkedhetünk az egyik legszexibb karakterrel :3 Remélem, hogy tetszeni fog ez a rész! Sok puszi: Lydia

-         Derek! Van egy kis gond! – mondtam a telefonba minden bevezetés nélkül

-         Mit csináltál kölyök? – kérdezte meglepetten, és mérgesen. Még ha tudná, hogy nem is én voltam! Haha!

-         Elütöttünk egy szarvast, amin a háromágú spirálod van. – mondtam a helyzethez képest nyugodtan

-         Mi? Hol vagytok? – kérdezte Derek, én pedig körbepillantottam, hátha látok valami táblát, hogy hol vagyunk. Lydiára pillantottam, és eltátogtam neki, hogy mondja meg, hogy hol vagyunk, de ő csak vállat vont. Majd tovább fordítottam a fejem jobbra, és akkor észrevettem egy táblát

-         Az elhagyatott tónál – mondtam lassan, ugyanis a tábláról alig tudtam leolvasni a fehér krétával felírt betűket

-         ONNAN MENEKÜLJETEK! – ordította bele a telefonba Derek, én pedig elkerekedett szemekkel néztem Lydiára, majd a mögötte tornyosuló szőrös farkasra ami a két hátsó lábára állt, így Lydiánál egy méterrel magasabb volt

-         LYDIA! – ordítottam rá, mire elkerekedett a szeme, majd hátra fordította a fejét, és felsikított

-         Derek ments meg minket! Kérlek! – könyörögtem a telefonba, majd megszakadt a hívás

A farkasember ránézett Lydiára, de csak pár másodpercig tartotta rajta a pillantását, mert hirtelen megiramodott felém, én pedig hűen magamhoz a mellettem levő fára felcsimpaszkodtam, és egy egyszerű ugrással a lombkoronába találtam magam. Eléggé idióta szörnnyel van dolgunk, ugyanis hirtelen megtorpant, majd bambán nézett maga elé, addig Lydia ugyan úgy tett mint én. Szóval 20 percig a fán raboskodtunk, alattunk a bamba farkassal, mikor Derek és Peter rohant felénk szélsebesen.  Annyira megörülten nekik, hogy egy pillanatra nem figyeltem, és úgy hátracsaptam a fejem, hogy bevertem egy faágba.

Mikor újra magamhoz tértem, a farkas sehol sem volt, helyette ott volt egy szökés barna, göndör hajú fiú. A srác nekem háttal állt, így csak a haját, a kék pólóját, és a fekete farmernadrágját láthattam. Már így is szexi! Hirtelen a fiú megfordult, és az a félmosoly terült el az arcán, amitől minden lány elolvad. Szóval igen, ő itt kedves lányok, Isaac Lahey, a tipikus bomba srác. Csak nekem van melegem?

Khm... Igen, még mindig dögös. Szóval, Isaac Lahey állt velem szemben. Az más kérdés, hogy három méter volt köztünk, hisz’ még mindig a fán ücsörögtem.

Szépen lassan a fának az egyik ágára helyzetem a lábam, és arra, amelyikről úgy ítéltem meg, hogy akár el is bírhatna. Szépen egyre lentebb és lentebb ereszkedtem, míg nem mind két lábam azt a vékonyka ágat terhelte. Már csak másfél méter. Olyan magasról már röhögve is leugrok. Így gyors lepattantam, majd odasétáltam a két Hale-hez, és az immáron megint nekem háttal álló Isaac-hez.

-         Sziasztok! – köszöntem nekik, majd beletúrtam a hajamba, hogy álljon valahogy – Bori vagyok. Te pedig Isaac ugye? – kérdeztem a lehető legtöbb nyugodtságot beleerőltetve a hangomba.

-         Szia Bori! Igen, Isaac Lahey vagyok, de te ezt honnan tudod? – kérdezte, nekem pedig Deja vú- m lett.

-         Ohh! Nem tudsz te semmit! – mondtam nevetve, és elmeséltem neki újra az egész történetet

-         Értem. Szóval te csak úgy idecsöppentél.

-         Pontosan.

-         És tudod ki a kanima. – motyogta inkább magának, mint sem nekem, de én azért válaszoltam

-         És csak egy aláírás kell, és elmondod. – mondta tovább

-         Pontosan! – válaszoltam nevetve – megnézem, hogy van Lydia! – mondta ma fiúknak, majd elszaladtam Lydiához.

Lydia egy autónak támaszkodva mambult maga elé. Fekete méregzöld szoknyáján Legfelül sár, majd abból szépen lassan fokozatosan fűnyomokat lehetett megpillantani. Fehér hosszú ujjú tört fehér csipke felsőjén egy hatalmas szakadés éktelenkedett, a nyakától körül-belül öt centire. Világos barna bakancsa gusztustalanul sáros volt, s hajában levelek meredeztek, leginkább az ég felé, amivel úgy nézett ki mint valami mágikus csodaszarvas.

-         Szia Lydia! . köszöntem neki, amivel kicsit megijesztettem, hisz ijedtében rántott egyet a vállán – Hogy vagy? – kérdeztem aggódva

-         Megvagyok. Volt már rosszabb is. – válaszolta

-         Mi történt a ruháddal? – kérdeztem, mire végignézett magán, és több kevesebb sikerrel megpróbálta a leveleket kiszedegetni.

-         Leesetem a fáról de nem estem nagyot, csak 1 méter maximum. És a tiéddel? – kérdezte, én pedig teljesen meglepődtem. Azt se tudom, hogy áll a ruhám.  A rózsaszín ruha volt rajtam a blézerrel, és a magas sarkúval. Mármint a magas sarkú volt rajtam, míg el nem hagytam. Vajon hol eshetett le róla? A rózsaszín ruhám sáros volt, gondolom a fától, hisz egy jó ideig annak dőlve voltam elájulva.

-         Ööö… Őszintén? Halván elképzelésem sincs arról, hogy a magas sarkú hol lehet. – mondtam, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Ott álltunk, piszkosan, de mi ezzel kicsit sem törődtünk, csak nevettünk, s mikor csitulni láttuk a nevető rohamot, egymásra néztünk, s újrakezdtük a nevetést. Ilyen az élet. Teljesen abszúrd.  – Menjünk oda srácokhoz! - mondtam percekkel később, mikor már száz százalékig kitakarítottuk Lydia hajából a leveleket.

-         - Rendben! – mondta, majd belém karolt, így mentünk végig azon az öt méteren. Ő mint egy normális ember, én meg mint egy veszett egér, úgy ugráltam a köveken. Jó lenne megtalálni a cipőmet!

-         - Hali! Köszöntünk nekik, megzavarva egy igen fontos tanácskozást. – Mi újság? – kérdeztem mosolyogva. Nem tehetek róla! Az a mosoly elbűvől.

-         Azt beszéljük épp, hogy ki lehetett az, aki ezt a két gyönyörű lányt képes volt megtámadni. – Mondta Isaac, én pedig teljesen elpirultam, ezért lehajtottam a fejem, és a meztelen lábfejemet tanulmányoztam – Hol a cipőd? – kérdezte Isaac, mikor látta, hogy nincs semmi a lábfejemen.

-         Valahol elhagytam. – mondtam nevetve, mire ő is elnevette magát. Komolyan mondom, el fogok ájulni!

-         Mindjárt visszajövök! – válaszolta, és eltűnt a fák között

-         Hogy vagy kölyök? – kérdezte Derek

-         Megvagyok, csak ezt a szép ruhát sajnálom. – biggyesztettem el a számat

-         Lydia? – fordult tovább Derek

-         Jól. Viszont a bakancsomat meg kell majd takarítanom. Nagyon piszkos lett - tette hozzá undorodva. Nekem se a cipőpucolás a kedvencem

-         Meg is jöttem. – szólalt meg mögöttem Isaac, mire én ijedtemben felugrottam, majd egy kőre érkeztem, így jártam egy pár másodperces esőtáncot. Mikor sikerült megállnom, óvatosan felé fordultam. Ott állt a csodás félmosolyával, kezében a fekete tűsarkúm

-         Köszönöm! – virult a fejem, majd gyorsan felvettem a cipőm, azért hogy végre ne ezeken a hegyes szarokon kelljen állnom, plusz még azért is, hogy ne látszódjon, mennyire zavarban vagyok. Mikor sikerült normális színt erőltetnem a fejemre, felegyenesedtem, és odafordultam Peterhez.

-         Mi a terv? – kérdeztem kíváncsiskodó szemekkel.

És így utólag a rész végére még beszúrok Isaac-ről egy képet amin ahh... Csak nézzétek. Szerintem értitek, miről beszélek.

Én mondtam, hogy szexi :33 

3. rész Ruhák, szarvas

Sziasztok Cukorborsók! Meghoztam a 3. részt is! Jó olvasgatást!

Miután reggel felébredtem lementem a konyhába, ugyanis eléggé éhes voltam. Mikor leértem Peter épp a konyhapultnak dőlve olvasott egy újságot, Derek pedig A bögréjéből itta, (szerintem) a kávéját.

-          Sziasztok! – köszöntem nekik – Van valami kaja? – kérdeztem

-          - A hűtőben van hot dog. – mondta Derek – Ha jól emlékszem – tette hozzá

-          Mi a mai terv? – fordult immáron Peter Derekhez

-          A kölyköt átvisszük egy normális házba, ahol nem támadja meg minden nap a kanima, aztán elindulunk megkeresni azt a dögöt. – válaszolta Peter, de én leragadtam a megszólításnál. Mi az, hogy „kölyök”?

-          Oké, Bori pakolj össze, nem soká indulunk! – mondta a válla fölött rám sandítva.

-          Semmi cuccom nincs. Még rendes ruhám se! – mondtam, mert hát nem két bőrönddel érkeztem

-          Akkor felhívom Lydiát. – mondta Peter – Ő majd tud adni nekem ruhát.

-          Oké. Beszéljek én vele? – kérdeztem

-          Megoldom egyedül is. - vágta rá Peter

Felmentem a szobámba, és megigazítottam az ágyam, meg letakarítottam mindenhonnan a kanima vért, hogy ne nézzen ki úgy a szobám, mintha részeg lett volna a festő, aki festette a falat. Mihelyst kész lettem, már kopogtak is az ajtómon, és Lydia lépett be rajta.
- Szia Lydia! – intettem neki, mire az arcán árfutott egy fajta félelem, és egy fajta „ez idióta” érzés

-          Szia! Honnan tudod a nevem? – kérdezte ledöbbenve

-          Majd mindent elmagyarázok, de tudnál nekem adni pár ruhát? Csak ez az egy pizsim van.

-          Persze! Szálljunk be a kocsimba. – mondta lelkesen

-          Köszönöm! A kocsiban majd mindent elmondok – tettem hozzá

Beültünk az utóba, és mikor elindította a motort, én belefogtam a történetembe. Végig csöndben, és feszülten hallgatott, majd a végén felém fordult.

-          Mi? – kérdezte egyszerűen – Szóval, te most egy másik dimenzióban élsz? – kérdezte

-          Nagyon úgy tűnik. – válaszoltam egyszerűen

-          Nekem ez mára sok, inkább keressünk neked ruhát! – mondta mosolyogva, és leállította a házuk előtt a motort.

Miután kiszálltunk, és bementünk a lakásukba, és felmentünk a csigalépcsőjükön, bevezetett a szobájába. Gyönyörű volt a szobája. Egyszerű, mégis szép. Odalépett a ruhásszekrényéhez, és elkezdett ruhákat válogatni nekem. Végül megkaptam egy rózsaszín- lila virágos ruháját, meg egy sárga ruhát, egy bakancsot, egy magas sarkút, egy bőrkabátot, egy sortot, egy pólót, és 5 darab hajgumit.
- Nagggggggyon szépen köszönöm! – mondtam neki, és megöleltem

-          Semmiség! Na menjünk vissza Derekékhez!
- Rendben! –mondtam nevetve – De előtte átöltözök! – tettem hozzá, és bevonultam a fürdőszobájukba

Mikor kijöttem Lyidia már útra készen állt, így beszálltunk az autóba, és elindultunk.

Mikor egy gyönyörű helyen hajtottunk végig, valami elénk ugrott, Lydia pedig véletlen elütötte. Gyorsan kipattantunk a kocsiból, hogy megnézni, hogy mi volt az. Egy szarvast ütöttünk el, amin Derek jele volt. A 3 spirál.
- Ez mi? – kérdezte Lydia, teljesen megrémülve

-          Nem tudom. – válaszoltam – hívom Dereket!

Ennyi lett volna mára, nem tudom, hogy kb. mikor hozom az új részt.

Xxx Lydia

2. rész Véres (esetleg nyálkás?) ütközet

Sziasztok Cukorborsók! Így nyuszi alkalmából meghoztam nektek a 2. fejezetet, remélem tetszeni fog! Ha tetszett, akkor hagyjatok nyomot magatok után! Ez a rész leginkább Peter - Bori párbeszédből, és Scott -Bori párbeszédből állt, úgyhogy most Dereket kicsit elhanyagoltam, de azért vele is tettem be egy szerintem "megmosolyogható" párbeszédet. Jó olvasást!

xxx, Lydia

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Majd hirtelen apró darabokra tört az ablaküveg, és beugrott rajta valami, vagy valaki. Gondolkodás nélkül cselekedtem, mint ahogy szoktam, és megfogtam a poharat, és hozzávágtam. A pohár, csak úgy, mint az ablak pár másodperce, ripityára tört, és a folyadék el kezdte szétmarni ennek a valaminek a testét. Erre onnan következtettem, hogy földöntúli hörgéssel jutalmazta vakmerő tettemet. A teremtmény felém fordult, és mikor belenéztem a sárga, macskáéhoz hasonló szemébe, egyből rájöttem, hogy ez a szörny egy Kanima. A szörnyeteg elkezdett felém vánszorogni, de csak azért vánszorgott, mert a víz még mindig mardosta a testét. A gusztustalan farkát elhúzta az orrom előtt mozgás közben, mire én felsikítottam. Erre a kanima meghátrált. Nem számított ilyen magas hangra. A nagy hátrálás közepette nekiment a szekrénynek, majd a kávézóasztalnak, amiről nagy csörömpöléssel lepottyant, s el is tört az antik lámpa. Mire a teremtmény újra összeszedte az erejét a támadáshoz, addigra kicsapódott az ajtó, és a sötétben csak két kék világító szemet láttam meg. Derek, (mert hát csak ő lehetett) felmérte a terepet, és mikor a kanimához ért a tekintete, először undort, majd mérhetetlen dühöt véltem felfedezni az arcán. Már ha ez az ő mimika mentes arcáról le tudtam olvasni. Elkezdett vérfarkassá alakulni, de a kanima még mindig engem vett célba. Az alfa farkas neki ugrott a szörnyetegnek, és miközben hatalmas karmait belemélyesztette az ellenfelébe, addig rám rivallt, hogy rohanjak, így hát némi habozás után kiiszkoltam a szobából. A folyosón kétségbeesetten elkezdtem Peter nevét kiabálni. Maximum háromszor szólíthattam nevén, már ott is termett, én pedig gyorsan elhadartam, hogy mi a helyzet. A másik farkasember is bement a szobába, de előtte mondta, hogy rohanjak el a szobájába, a komódon van a telefonja, hívjam fel Scott-ot. Én pedig elrohantam a folyosó végén lévő helyiségbe, és felkaptam a telefont, majd a híváslistát böngészve rábukkantam a keresett telefonszámra, és már tárcsáztam is. 4 pittyegés után bele is szólt Scott. - Haló Peter! Tizenegy óra van. Van valami baj? - tért is rá a lényegre a fiú - Figyelj Scott, Bori vagyok, majd mindent elmagyarázok, de most azonnal gyere a... - gyorsan kikémleltem az ablakon, hátha tudok mondani valami észrevehető dolgot, de semmit sem találtam. Hirtelen Derek üvöltése rengte be az erdőt - csak kövesd az üvöltést! Siess! - mondtam neki, és kinyomtam. Amíg Scott meg nem érkezett, addig Derek háromszor üvöltött fel, úgyhogy nem volt nehéz dolga idetalálni. Mikor ideért gyorsan elhadartam, hogy itt a kanima, és a kezébe nyomtam egy már előre kiöntött lavorba vizet. Először elég furcsán nézett, aztán mondtam neki, hogy öntse le vele azt a dögöt. Megragadta az edényt, és elviharzott a szobába, én pedig addig bebújtam a ruhásszekrénybe, ahonnan biztonságosan hallgathattam a csata kimenetelét. Negyed óra sem telt el, és már nem hallottam a semmi féle dulakodás zaját, sőt! Még Peter ki is kiabált, hogy bemehetek, szóval kibotorkáltam a ruhásszekrény nyújtotta biztonságból, és bementem a szobába. A látvány ami elém tárult, hát mit ne mondjak, gusztustalan volt. A kanima, más néven Jackson, kanima vértócsában feküdt, ami nem tipikusan zöld volt, hanem sötétzöld, majdnem fekete. Onnan tudtam megállapítani, hogy az a nedv a vére, ugyanis a nyílt sebeiből szivárgott. Az arca még jobban el volt torzulva, mint amennyire alapból is el volt. A mozgáskorlátozását a fiúk úgy oldották meg, hogy a lepedőmmel körbetekerték, de úgy, hogy olyan darázs dereka lett tőle, mint amilyen nekem sem lenne, még akkor se, ha félbevágnának, de Jacksonnak még a kezével együtt is vékonyabb volt, mint az én felem. Szép, mondhatom! Majd feljebb kalandozott a tekintetem, és megpillantottam, 3 igen csapzott fiatalembert. Baloldalon Derek állt, az áll vonalán végigfutó igen mély vágással, és a kezéből is ömlött a vér, de talán még ő volt a legjobb állapotban. Középen Peter állt, de neki már a két fiú segítségére volt szükség arra a kis időre is hogy addig álljon legalább, míg a gyógyulás be nem indul. Neki az oldalából hiányzott egy igen méretes darab, plusz letört az egyik első fogának a sarka is. Jobb oldalt Scott-ra támaszkodott Peter. Scottnak a lábán volt körbe egy három centiméter átmérőjű vágás, és az álla aljától kezdve a mellkasa közepéig futó vágás sem tűnt túl ígéretesnek. És természetesen a ruhájuk is totál kár. Gyorsan odaszaladtam segíteni a fiúkhoz, és Petert leültettem az ágy sarkára, mondván gyógyuljon. Gyorsan elszaladtam a fürdőszobába kötszerért, és először Derek karját céloztam meg, de előtte bekentem egy kevés körömvirág krémmel, hogy jobb legyen, de Derek megállította a levegőben a kezemet, mielőtt rákentem volna.

- Hé! Mit akarsz rám kenni? – kérdezte gyanúsan méregetve

- Nem farkas ölő! – mondtam nem a legszebb hangommal – Annyira azért én sem vagyok idióta, hogy egy vérfarkasra farkas ölő füvet kenjek. – válaszoltam, majd kielégítettem a válaszát – Körömvirág, na gyere te csúnya farkas! Ellátlak! – mondtam, de láttam, hogy a „csúnya farkas” jelző nem igazán tetszett neki

- Ne hívj így! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, de én nem is figyeltem rá.

Miután elláttam Dereket, odamentem Scott-hoz, akinek még az elején dobtam kötszert, meg kutyanyelvű füvet, ami ugyan úgy jó nyílt sebekre, és azzal ápolgatta Petert, amíg én oda nem értem, akkor pedig fogtam a fáslit és a gyógynövényt, a növényt rászorítottam a sebére, ami nem igazán esett jól neki, majd befásliztam.

Majd jöhetett Scott, akinek először a combját láttam el, amire Fekete nadálytető nevezetű növényt helyeztem, és ugyan úgy betekertem fáslival. Majd a mellkasára is ugyanúgy tettem gyógynövényt, de azt ragtapasszal rögzítettem, hisz olyan hosszú volt a vágás, hogy azt nem lehetett volna bekötözni. Mikor megtöröltem a nadrágomba a kezem, és késznek nyilvánítottam a nővéresdit, ránéztem a fiúkra, akik úgy néztek ki, mint az idióták. De tényleg. Dereknek a fél arca rögzítve sebtapasszal, Peter oldalának a hetvenöt százaléka bekötve, Scott pedig egyszerűen lehetett volna múmia, a sok fehér anyaggal a testén. 
Majd hirtelen Scott törte meg a csendet.
- Szóval… Bori, ugye? – kérdezte, én pedig rábólintottam – Te pontosan ki vagy, és hogyan, és most akkor mi van?

- Borinak hívnak, tizenhat éves vagyok, és sorozat bolond. A ti világotok is egy sorozat az én világomban. Ti vagytok a kedvenc sorozatom. AZ én világomban a sorozatotoknak az a címe, hogy Teen Wolf, magyarul farkasbőrben. Tudom, hogy vérfarkas vagy, és tudom, hogy a legjobb barátod Stiles Stilinski, a barátnőd, vagy minimum a szerelmed Allison Argent, akinek a családja hivatásos farkas vadász.  Tudom, hogy a Beacon Hills-be jársz, és lacrosse-ozol. Úgy kerültem ide, hogy egyszer csak elmentem aludni, és itt ébredtem, az arcomban egy lámpával, amit ez a két drága tolt a képembe. – mondtam, majd oldalra mutattam a két szóban forgóra. Majd érdeklődve ránéztem, hogy mi a véleménye

- Király! És ha tudod, hogy én ki vagyok, akkor azt is tudod, hogy ki a kanima? – kérdezte, és közben rábökött szerencsétlen Jacksonra.

- Most jön a neheze… - dörmögött bele a beszélgetésünkbe Derek.

- Szeretnék egy dedikált pólót, de nem akár milyet. Én megadok egy adott nevet, hogy mit írjatok rá, plusz a rendes neveteket. De az összes szereplő aláírását kérem! – mondtam, és mélyen a szemébe néztem.

- Mindenkiét? – kérdezte ijedten Scott, és nyelt egy nagyot. – Még Chris Argent-ét is?
- Még Chris Argent – ét is… - válaszoltam mosolyogva.

- Jó, majd átbeszélem Allisonnal. De ha megvan a póló, megmondod, hogy ki a kanima? – kérdezte bizonytalanul

- Persze! – válaszoltam mosolyogva – Amúgy, vele mit kezdünk? – kérdeztem, és belerúgtam a kanimába

- Leköltöztetem egy időre a pincébe. – válaszolta halál nyugodtan Derek, de Peter közbevágott

- Na azt nem! Földalatti a garázsom, és nem akarom, hogy a méregdrága autómat tönkre tegye egy ilyen dög.

- Jó, akkor szabadon engedem. Úgyis lesz még lehetőségem elkapni. – válaszolta kelletlenül Derek, és megragadta a kanima lepedőjét, és leráncigálta a lépcsőn.
Na én mentem aludni! – intettem a fiúknak, és kitessékeltem őket a szobámból, majd felhúztam egy új lepedőt, és elraktam magam másnapra.

Sokan megkérdezik, hogy miért nem vagyok normális.  Szerintem az ilyen képek teszik ezt velem! Boldog nyuszit így utólag is! :*

1. rész Beacon Hill -ben

Sziasztook! Meghoztam az első részt, remélem tetszeni fog. Ebben a bejegyzésben inkább csak a bevezetését láthatjátok a történetnek. Előre szólok, nem mindig Teen Wolf ff. lesz. Körül-belül 10 részenként lesz "változás", de ezt nem tudom megígérni, attól függ, hogy hogyan jön ki a lépés. Jó olvasást! xxx. Lydia 

Hajnal négy óra van. Ma is két óra a alvással kell túlélnem a sulit. Egyszerűen nem tehetek róla. A sorozatok világa sokkal érdekesebb, mint a szemhéjam belseje. Azért valljuk be, igazam van. Most, mármint két perce még a Teen Wolf legsötétebb bugyraiban zarándokoltam, de így is csak a bűntudat vezérelt az ágyam felé... Pedig olyan szívesen néztem volna tovább. Még így is csak a 3. évadnál tartok...

***

Reggel szokásosan a telefonom ébresztett, és én szokásosan kinyomtam. 5 másodperc, és újra csörög. 5...,4...,3...,2...,1..,0... Majd hirtelen nem a telefonom szólalt meg, hanem valami erősen belebökött az oldalamba. Aú! - Hé! Izé! Kelj fel! - mondta egy nagyon ismerős hang.

- Na de Derek! Nem illik így megszólítani valakit... Vagy valamit. - mondta… Várjunk csak. Ki ez?! Annyira ismerős a hangja, mégsem tudom hova tenni.

- Jó, értettem! Akkor nem bökdösöm. Él még egyáltalán? - kérdezte az első hang. Valószínűleg ő bökött meg.

Kótyagosan kinyitottam a szemem, és felültem, majd a szalmaszőke hajam  megpróbáltam lelapítani, mert gondolom úgy néztem ki, mint akit az erdőből szedtek ki, egy bokorba ragadva. Majd körbepillantottam. Egy orvosi ágyon feküdtem, és egy lámpa volt a fejemnek döntve, ami, nem mellesleg, kiégette a retinámat. Engem egy gusztustalan piszkos lepedővel takartak be, ami valljuk be nem volt a legjobb ötlet. Az egész szoba gusztustalanul piszkos egykor fehér, most már inkább szürke csempével volt kirakva, köztük fuga helyett hangya csordák izegtek, mozogtak. Feljebb pillantottam, ahol megláttam az eddig beszélő két férfit. Mind a ketten a falhoz voltak simulva, már-már remegve várták, hogy mi lesz. Derek, és Peter Hale volt a két "bátor" farkas. Ők azok, akik megijedtek egy csapzott 16 éves lánytól. Azért ennyire nem nézhetek ki szörnyen.

- Hali! - mosolyogtam rájuk, hiszen azért jó lenne jó benyomást kelteni, még akkor is, ha ez csak egy álom. - Nem foglak megenni titeket. - sokkal inkább ti fogtok engem elevenen felfalni. Tettem hozzá magamban.

 - Hali! - intett vissza ugyan úgy Peter. - Te ki vagy? - kérdezte.

- Kelemen Borbála, 16 éves, középiskolás lány, Kazincbarcikából. Ennyi elég? - hadartam el gyorsan.

 - Akkor pontosabban kérdezek. - kezdte Peter, de Derek félbeszakította. - Hogy a halálba kerültél ide? - kérdezte Derek indulatosan, nem mellesleg teljesen belemászva az arcomba. Két kék szemében láttam az idegességet visszatükröződni. Jó tudni, hogy nem csak én vagyok betojva.

- Figyelj Derek, nekem fogalmam sincs arról, hogy hogyan is kerültem ide, de...- kezdtem a szabadkozást, de Derek a szavamba vágott.

- Honnan tudod a nevem? - kérdezte.

- Az én világomban, - pontosabban a normális világban - ti egy sorozat szereplői vagytok, aminek a címe Teen Wolf. - válaszoltam, szerintem tök jogosan.

- Akkor azt is tudod, hogy én ki vagyok? - kérdezte Peter.

- Persze! Peter Hale, Derek nagybácsija, egy tűzvészben majdnem meghaltál, de végül sikerült felépülnöd, utána meg akartad ölni Scott-ékat, de végül ők öltek meg téged, utána pedig Lydia segítségével itt vagy. - mondtam vigyorogva

- Honnan tudod mind ezt? - kérdezte immáron Derek

- Mondom! - a sorozatotok mániása vagyok. - Azt is tudom, hogy van valami kanima is.

- Mi?! - akadtak ki egyszerre - honnan tudsz a kanimáról? Ohh... Értem már... És... Most mit tegyünk? - kérdezte Derek már nem tőlem, hanem inkább Petertől az utolsó kérdést.

- Őszintén? Elképzelésem sincs. - válaszolta Peter.

- Király... Akkor most itt ragadtam? - kérdeztem legörbülő szájjal.

- Egyelőre igen, de minél hamarabb megpróbálunk visszajuttatni a „te világodba”.

- Amúgy hol vagyok? – kérdezte, már előre félve.

- Egy elhagyatott házban, az erdő közepén. – válaszolta Derek

- Abban amiben régebben éltél? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. A sorozatból az az egyik legjobb helyszín. Félelmetes, sőt hátborzongató. Pont ezért tetszik annyira.

- Nem, ez egy másik. – válaszolta ismételten Derek.

- Figyelj Bori! Segítened kell… Tudod-e, hogy ki a kanima? – kérdezte Peter.

- Igen. – válaszoltam titkolózva.

- És elmondod? – kérdezte Derek. Láttam, hogy állkapcsa megfeszül, a nyakán kidagadtak az erek, és egy lépéssel közelebb jött. Nagyon meg akarta ölni.

- Hazajuttatok? – feleltem kérdéssel a kérdésre.

- Mi kérdeztünk előbb! – mondta Derek, és láttam rajta, hogy tényleg szét akarja tépni.

- Mit kapok cserébe? – kérdeztem ismét.

- Hazajuttatunk? – mondta Peter felhúzott szemöldökkel.

- Nem akarom hogy megöld… Ő a kedvenc szereplőm. – mondta legörbített szájjal. Jackson az egyik leghelyesebb az egész sorozatban.

- Csak annyit mondj, Lydia az? – kérdezte Peter látszólag nyugodtan, de túl jó emberismerő vagyok. Ugyan úgy kidagadtak a nyakán az erek, mint Dereknek.

- Nem. – válaszoltam az érzéseimet a lehető legjobban elrejtve. Lydia más. Neki még nincs itt az ideje.

- Akkor ki? – ordította nekem Derek, és láttam rajta, hogy vagy elmondom, vagy megkínoz. Megölni nem ölt volna, túl értékes információim voltak a számára.

- Csere – bere? – kérdeztem vigyorogva. – én adok egy fontos infót, és te is adsz cserébe valamit. – mondtam gúnyos vigyorral az arcomon.

- Na ide figyelj, te kis csitri! Azt hiszed sakkban tudsz tartani? Hidd el, úgy megkínozlak, hogy azért könyörögsz majd, inkább öljelek meg.

- De akkor nem kapnád meg azokat a szaftos infókat. – mondtam tágra nyílt „kutyus” szemekkel.

- A faszom! – kiáltotta Derek, és kiviharzott az ajtón. Ketten maradtunk a szobában Peter-rel. Én egyáltalán nem féltem tőle, de ez fordítva nem volt elmondható. Rettegett tőlem. Nem tudta ki, vagy esetleg mi vagyok. Majd hirtelen megszólalt.

- Mit akarsz cserébe azért, hogy elmond ki a kanima? – kérdezte teljesen reményt veszítetten.

- Egyáltalán nem nagy dolog, csak Derek fújta fel. – kezdtem a mondandómat.

- Mi lenne az a nem nagy dolog? – kérdezte Peter mosolyogva.

- Egy dedikált póló. – mondtam, mire Peter elröhögte magát.

- Ennyi? – kérdezte, ugyanis nem hitte el, hogy engem csak egy hülye dedikált pólóval meg lehet vásárolni. Pedig de.

- Igen, de nem akármilyennel. Rá kell írnotok neveket, amiket én fogok majd nektek mondani, utána pedig a saját aláírásotokat is kérem.

- Rendben. Ki aláírásait kéred? – kérdezte Peter, én meg elmosolyodtam.

- Scott, Stiles, Jackson, Lydia, Allison, Derek, Te, Stilinski seriff, Chris Argent, és Danny. Ennyi lenne. – mondtam, és elröhögtem magam Peter arckifejezését látván. Naná, hogy nem akar a farkas vadászhoz menni egy nyamvadt aláírásért.

- Chris aláírása is kell? – kérdezte félve.

- nincs aláírás, nincs válasz. – válaszoltam neki. Elképesztően szeretnék már ezer éve egy ilyen pólót.

- Jó! Holnap meglátogatjuk őket. – válaszolta Peter kelletlenül.

- De, előtte veszünk egy pólót, meg póló filcet. – tettem hozzá izgatottan.

- Igen is, királylány. – mondta Peter – Gyerek, megmutatom, hogy hol fogsz aludni! – intett, hogy kövessem, majd felmentünk egy lépcsőn, majd még egyen. Mikor felértünk egy kis folyosóval találtuk szembe magunkat. A folyosó végén volt egy ajtó, ahova bevezetett Peter. A szoba tetőtéri volt, és elég pici. Csak egy ágy volt benne, meg egy gardrób. A falai fából voltak, a szőnyeget valami szöszös harminc éve még vörös, most már inkább szürke szőnyeg szerűséggel vonták be. – Megfelel? – kérdezte Peter. – Ez a szoba nem a nagyságáról híres, de ez az egy üres volt.
- Persze, jó lesz. Köszönöm! Még talán annyi, hogy tudnál nekem felhozni egy pohár vizet? – kérdeztem Petertől.

- Persze, mindjárt jövök! – válaszolta, és öt perccel később már hozta is a vizet. Odaadta a poharat, majd Jó éjszakát kívánt, és kivonult a szobából.

Befeküdtem az ágyba, és jól betakaróztam, mikor egyszer csak reccsent az ablak, majd apró szilánkokra tört, és valami beugrott a szobába.